...gondolat - mozaikok...

…amíg a múlt baljós sallangjait, mintegy koloncként magunk után vonjuk, játszi könnyedséggel változtathatjuk múlttá a jövőnket is…hagyatékaink félelmet szülnek, melyek olykor vigyáznak ránk, de többször tévútra sodornak, hiszen következetlenek... talán érdemesebb lenne a félelmeinktől reszketni...aki fél, az kiabál…aki fél, az nem beszélget…a beszélgetések hiánya a megoldások halála…a bezárt ajtók előtt minden érzékszerv megsemmisül…hibás aki bezárta az ajtót, és hibás aki hagyta bezáródni…bezártad told, hagytam így húzom…

…mit lehet tenni akkor, ha Te mindig is Önmagad voltál, de mások valamilyen oknál fogva nem akartak Önmagukként létezni melletted...majd egyszer csak görcsösen be akarják pótolni mindezt és te nem érted, hogy hova tűnt a régi, általad ismert Önmaguk...miért van bennünk soha nem nyugvó vágy az iránt, hogy erővel próbáljuk megváltoztatni mindazt, amit kérés nélkül kapunk az élettől…csodálatos érzékünk van mindannyiunknak ahhoz, hogy erővel romboljunk és ne szeretettel építsünk…higgadt szemfelnyitásokkal mennyivel többre is mehetnénk, mint dühös sokszor igaz vádakkal…az előbbi elmélyülést egymás iránt, míg az utóbbi komplexusokat, bizonytalanságot, „soha nem lehetek már eléggé megfelelő” érzéseket szül…megoldásokért kapálózol, de a görcsök miatt nem látsz tisztán…

...nem tudok több lenni magamnál...olyan sakkjátszmába csöppentem, amiben bár ismerem a lehetséges lépéseket...mégis mindig akad egy variáció, amire nem gondoltam...ha akarod mindig lesz egy számomra ismeretlen lehetőség, és mindig képes leszek a bukásra...a szemedben mindig az vagyok, aminek látni akarsz...

…meztelenül lélegzem előtted… de nem a testem mutatja magát neked, őt továbbra is leplek borítják… a lelkem áll szemben veled…a lelkem hagyott maga mögött súlyos koloncokat és vált ez által mérhetetlenül könnyűvé, … lélegzem úgy, mint még soha eddig… a tüdőm, nem tapasztalt mélységekből meríti a táplálékául szolgáló lélegzetet az életben maradásomhoz…

...hiányzol és szükségem van rád, de már máshogyan…amikor a soraim végére érsz, megérted, miért fejezem ki magam ily módon…az elmúlt egy hétben egyszerre kerültem a legtávolabb tőled, és a legközelebb hozzád a lelkemben…az elszakadásunkat követő első napok hasogató, szinte kibírhatatlan fájdalommal teltek…míg egyik nap megszakadt a szívem, addig a másik nap szilárd hitemben, hogy összetartozunk mosolyogtam a világra…majd újra keserű órák jöttek…és így váltogatták egymást az éjjelek és a nappalok…távolodott a pillanat, mikor utoljára láttalak, és ezzel egyenes arányban növekedett lelkemben az aggodalom, a félelem és a kétség…a kérdések, melyek egytől egyig, hosszú napokon át hevertek megválaszolatlanul, az elviselhetetlenségig fokozták bizonytalanságomat…

…megoldásokat kerestem, elkeseredetten kutatva próbáltam belekapaszkodni az elérhetőnek érzett lehetőségekbe… kezdetben a felszínen jártam, keresgéltem…de a pillanatok egyre agresszívebben követelték ki maguknak a perceket, a percek az órákat…végül örökké tartó napokká duzzadtak…te továbbra sem voltál sehol…keserű könnyekkel és vakon lépkedtem…a reményvesztettség és a rettegés fojtogató egyvelege gyarmatosította örökkévalósággá hosszabbodott pillanataimat…az elmém, a lelkem, a szívem sorvadni kezdtek….nem találtam a válaszokat…minduntalan útmutatásért könyörögtem…nem tudtam kinek, de akartam…tudtam, hogy a helyes irányba terelnek valakik….hittem a hitben…

….a tőled kapott szárnyatlan angyalt szorongatva fohászkodtam a „betűk országában”…kértem, hogy megtaláljon az a valami, ami utat mutat…látni akartam és megérteni mi történik velem…kértem és kaptam, kértem és megadatott…bár akkor még nem ismertem őket, a válaszok rám találtak…kis túlzással kezembe estek a polcról…magukhoz vettek és tanulni kezdtem….mint halálos betegségben az életet jelentő pirulákat, úgy kapkodtam magamhoz a szavakat…a sorok között is olvasni próbáltam, csakhogy el ne kerülhesse valami a figyelmemet…betűről betűre fúrtam magamat mélyebbről mélyebbre a tanulmányokban…a kincs amire bukkantam pírt színezett az arcomra, könnyekkel itatta át a szemeimet, lúdbőrt lehelt a testemre….

…egy nőről olvastam, akinek valahol, valamikor ugyanakkora szüksége volt a helyes irány megtalálására, mint nekem a jelen pillanatban… tanítói angyalok voltak, akik élete során több ízben megjelentek...olykor fénylényekként kápráztatták el, máskor emberi alakot öltve álltak mellette…de csak akkor fogták meg a kezét, amikor nyitottá vált feléjük…a kulcs: döntést hozott…meg akarta érteni a saját belső valódi Énjét, a lelkét…nem a harag, a gőg, a gyűlölet által táplált Ego-t, hanem a tiszta Én-t…ott akkor, amikor a tőled kapott szárnyatlan angyalt szorongatva fohászkodtam a „betűk országában”…meg akartam érteni a valódi Énem…ott akkor döntést hoztam…és életemben először nyitottá váltam a változásra….így tudott a kezembe ugrani a polcról az a bizonyos megoldás…ott akkor már nemcsak mellettem álltak, hanem megfogták a kezemet…

...a betűk, a kincs, amire bukkantam…ami pírt színezett az arcomra, könnyekkel itatta át a szemeimet, és lúdbőrt lehelt a testemre….dőlt betűkkel szedi az angyalok nőnek adott tanításait, melyek a következőek:

„Az alázatosság és az elfogadás az Ego ellentétei. Az Ego egy hegyre emel téged, majd a csúcsról a mélybe taszít.”

„Az emberiség a tudatlanságtól szenved, és az el nem fogadástól, ami az emberi egóból ered. A bölcs ember elég alázatos ahhoz, hogy elfogadja a dolgokat.”

"Az önfegyelmet és az önkontrolt azonnal gyakorolni tudod, amint megtanulod teljes mértékben elfogadni az Énedet”

„Hagyd békén a többi embert! Ne avatkozz bele a dolgaikba: ne mutass rá a bennük lévő bűnökre és a problémáikra!...Ha magadra fordítasz annyi figyelmet, amennyit rájuk, sokkal jobban fog sikerülni a szekered tehermentesítése.”

„Nem gyakorlod az önfegyelmet, - olyan a dühöd, mint egy árhullám, beront, majd eltűnik. Elfogadást, alázatot, és hálaadást kell tanulnod!”

…nem csupán megoldásokra bukkantam…ezek a te szavaid…tanítani próbáltál és én észre sem vettem...hosszú időn át nem hallottam meg a hangodat, és a legnagyobb némaság hozta el azt a változást bennem, amelyet egy fülsüketítő sikolynak kellett volna…a leírt dolgok felismerése fejbevágott…

…megértettem a folyamatosan bennem lévő harag, düh okát, és születését…azt, hogy miért nem vagyok képes elfogadni a kritikát és sokszor a tanácsokat sem…hogy miért fogom fel támadásként mások, véleményemnek ellentmondó mondatait…félek attól, hogy ezek egyet jelentenek azzal, hogy nevetségesnek tartanak, kinevetnek, megaláznak, degradálnak...pánikba esek ezek gondolatától és rendszerint a gyengeséget agresszivitással, dühvel és haraggal palástolom…ezeket a viselkedési formákat tévesen az erővel és a határozottsággal tettem egyenlővé eddig, de most már tudom, hogy csupán az egóm védekező mechanizmusai…azt is tudom, hogy mikor keletkeztek, születésük 3 és 6 éves korom közé tehető…hosszú út áll előttem…képessé kell váljak arra, hogy elfogadjam a gyengeségemet…ha szeretettel és megbocsátással tudok nézni a gyengeségemre, azokra a tulajdonságaimra amiket el akartam rejteni a világ elől, akkor már nem lesz szükségem a haragra és a dühre palástként, mert elfogadom őket….ha elfogadom őket, akkor születik meg az önkontrol…két napja már gyakorlom, elkezdtem lépkedni ezen az úton…

…minden, ami történik az életemben lecke, hogy jobbá válhassak…a történtekkel kaput nyitottál nekem, a saját új világom felé…le kell győznöm az Egómat…soha senki nem tudta elérni azt, hogy befelé kezdjek el nézni és felismerjem, hogy változtatásra van szükségem…a kialakult helyzet adja meg számomra a lehetőséget a gyógyulásra, a fejlődésre…hogy a múltból magammal cipelt negatív sémákat végérvényesen levethessem és elhagyhassam…

…a szereped az életemben annál is sokkal több mint aminek véltem…te vagy az én földi angyalom, aki segített megtalálni ezt az utat…lelkemmel szeretlek, szerelmesen…melletted szeretném leélni az életemet, tőled szeretnék tanulni, a te tanácsaidat akarom megfogadni, rád szeretnék felnézni az egész hátralévő életemben…az ősz hajszálaimat is a te válladról szeretném lesöpörni, nemcsak a szőkéket…a te kislányodnak és kisfiadnak szeretném majd azt mondani egyszer, hogy gyermekeim…tudom, hogy számos hibát elkövettem a kapcsolatunkban, és talán nem adtam annyit, amennyit megérdemelnél…de ha maradt még benned egy csöpp erő, szeretet, vagy szerelem…arra kérlek, adj esélyt nekem arra, hogy megmutassam…még mindig én vagyok az a nő, akivel le akarod élni az életedet…hiszek abban, hogy az iránymutatás még időben érkezett…mert a szárnyatlan angyalka is tudja, hogy mi összetartozunk…hogy mi valóban azok vagyunk egymásnak, amit mások egy életen át kutatnak és talán sohasem találnak…ha mellettem maradsz, ha van még benned hit felém, akkor te leszel az első olyan ember ezen a golyóbison, aki megismeri a sallangoktól mentes valódi Katát…nem kérem, hogy megbocsáss, hiszen az megegyezne azzal, mintha arra kérnélek, ments fel a felelősség alól…tudom, hogy felelős vagyok…arra kérlek, hogy légy mellettem, miközben változom…fogd a kezem, és adj homlok puszit, amikor úgy gondolod, megérdemlem…

életem végéig szeretni foglak…ölellek

hiszek a hitben…a korábbi kételyekből kirajzolódott kérdőjelek körvonalaikat régen elhagyták már, az utolsó makacs maszatokat pedig a szilárd meggyőződés radírozza ki végleg…létezik az a tér és idő, mely titkos mentorként helyezi kezünkbe a siker zálogát a nélkül, hogy mindez a folyamat elérné tudatunkat…karrier, szerelem, barátság…egyik sem képez kivételt a törvény alól…befolyásolhatatlan és megmásíthatatlan ősi ösztön mondatja ki velem, az én életemben már létezett az a tér és idő…az az arc mosolyog rám, az a kéz simítja végig arcomat, az az ajak csókol, az a kar ölel, az a hang mondja ki szeretlek, az a test szuszog mellettem éjjelenként és ébred mellettem reggelente, s az a lélek kölcsönöz szárnyakat a szívemnek…személyes története megtalálva otthonát, az enyémbe ágyazódva folytatja útját…egy irány s a közös akarat jellemez minden együtt eltöltött pillanatot…minden pillanatot…melyeket jelentéktelen térfogat jellemez csupán, mégis fenséges királyaivá válva életünknek a legfontosabb fordulópontokat vésik kőbe létezésünk térképén…a kérdőjelek porba hulltak, a kérdések értelmet nyertek…céllal formálódtak, s a helyes utat jelölték annak ellenére is, hogy tartalmuk sokszor keserű pirulaként tetszelgett, fanyar könnyeket szülve, gyötrelmes tapasztalást fakasztva életemben…hiszek a tapasztalásban…a hatások sohasem ellenünk, sokkal inkább értünk vannak…elvezetnek a célba, és kitárják álmaink kapuját, mely immáron egyet jelent a valóság szülte mézédes hétköznapokkal…létezésem minden napján eltántoríthatatlan vasakarattal hittem a mesékben…és mert hittem élvezettel tölt el egy a testem minden érzékszervét kiszolgáló boldogság teremtette buborékban élni…hiszek a hitben…

…több mint három hónapja, hogy nem jártam erre… bár kutatom az okát mégsem értem, mégis örök érvényű igazságként írható le, hogy amikor ama fogalom állapotába kerülünk amiért úgy hiszem mindannyian itt vagyunk e földön, hirtelen minden a helyére kerül…sokkal nehezebben érkezik a késztetés minden olyan dolog iránt ami a lelkünk erőszakos kiürítésére, súlytalanná tételére, megkönnyítésére irányul, így van ez az írással is… az indok egyszerű…a lélek szárnyal ha boldog…boldog a lelkem...

van úgy az emberrel talán életében többször is, hogy olyan valami, ami a semmiből érkezik képes se perc alatt megfertőzni a gondolatait, és kiirthatatlan vírusként uralkodóvá válni szervezete minden rejtett bugyrában… engem is elért ez az érzés…soha még ennyire nem éreztem indíttatást az iránt, hogy természetemnek merőben ellentmondó tettet vigyek véghez…meg akartam tenni…olyan volt mindez, mintha egy láthatatlan kéz markolta volna meg karomat, vagy vert volna bilincsbe, de úgy, hogy eszembe se jusson menekülni, megfutamodni… mintha egy képzeletbeli hang egyik pillanatról a másikra irányítani kezdte volna elmémet…megbabonázva töltöttem el két hetet az életemből…

augusztus 15…a kitartás maradt, a kifogás fel nem merült…nem értettem…folyton analizálom magam, jó ideje így járom az utam, mégsem találtam a magyarázatokat…mi az ok, amiért ennyire elszánt vagyok az utolsó pillanatban is….saját akaratomból vágyat éreztem, hogy megtegyem…hogy kilépjek, a mindenből a semmibe…a biztos életből, a bizonytalan létezésbe… úgy éreztem, ha képes vagyok az egóm legyőzésére, felszámolom agyi korlátaimat és csakis a győzelem jellemez majd a jövőben…

megtettem, hátamra vettem a jövőmet…földön túli érzés volt és még kétszer újra magával ragadott…kezdetben az egyenként másfél tonnát is elbíró karabinerek és hevederek tartottak össze, ma már valami sokkal több…

ismeretlen ismerős, ismerős ismeretlen…tévesnek vélt, mégis nyílt szándékkal elkövetett érintések…jeges kezek, melyek forrást fakasztanak… kéjsóváran suttogott szavak…rongyfoszlányokká tépett ruhadarabok…testem vonalán végigsikló sóhajok …nyak, mell, csípő, melyet a nyelv használ csúszdájául…leheletek, melyek áthatolva bőrömön s húsomon, a gyomromban vibráló rezonálást okozva lehelik ki lelküket… testi kapcsolódások fékevesztetté fokozódó üteme…lüktető lökések zöreje…a nyögések moraja, sikolyok halálos ágya…tép szorít markol majd pír a bőrömön…a könyörület iránti pillantások, titkon még több fájdalmat szomjaznak… tenyér és bőr szenvedélyes násza, aberrált vajúdása után harsány csattanásokat hoz a világra…erős markolat zárkája méz szőke tincseknek…óvatlan pillanat kell csupán, s az izmos ujjak vaskos lágy ajkak börtönében izzadnak, s egyre mélyebbre kószálva kürtőbe zuhannak… a szem megsiratja vesztüket, s lecsukódva új álmoknak ad teret… nő és férfi, férfi és nő négyzete, nő és férfi köbe…mindenki máshol máshogyan…mindenki mással máshova…búcsú, s újra ketten…szikrázó érzékiséggel táplált tekintetem rá vettem...a nőre…tetszik…szeretem…izgat…bujaságtól ajzott teste szemérmetlenül szokatlan szögekből tárja fel magát…magam…saját önképem mását szemrevételezem…magas homlokon lüktető, forróvértől duzzadó ér jelzi a végzetet…csönd s áhítat…hányattatott útja után révbe ért a gyönyör…nyughatatlan s a kérdés felmerül, mikor tovább…a vágy szajhája vagyok…

karrier építés, a megfelelő egzisztencia elérése…olyan félelmeket, komplexusokat és belső feszültségeket keltő faktorok a tudatomban, melyek éveken keresztül fabrikáltak karámot a saját magamba vetett hitemnek, az erőmnek és csapolták le napi energiámat szüntelen…rettegés a felelőség vállalástól, a másik félnek való nem megfeleléstől…olyan tényezők, melyek éveken át tartó sikertelenségre ítéltek a helyes életpálya megtalálásában...hangosan kimondott „lehetetlenek” sorozata határozta meg minden cselekedetemet, és mérföldkőként tetszelgett tetteimben…miért volt mindez?...a kérdésre adandó válasz megszületésével párhuzamosan, szélsebesen vágtázik végig gondolataim folyosóin, hogy ajkaim közt kilökődve mintegy ahá élményként hangosan kimondott szóvá formálódva pillanatok alatt mutatkozhasson meg teljes valójában…

kiszolgáltak…a testemnek egyszerűen nem kellett megoldásokat gyártania az életre…léteztem, de végtagok nélkül…majd egyedüllét…s a talpra állást vészterhes sikolyokkal keretezett fájdalmas csont, hús, szövet és bőrnövesztés előzte meg…végül a gyötrelem finoman tompulni kezdett, és hordalékául nem maradt más, mint a mára szilárd alapokat képező biztos tapasztalás…járni tanultam, életemben először s a múltamból levont konzekvenciák kezdetben mankóul, mára csupán bibliámul szolgálnak…

ma, mindent az elérni kívánt céljaimnak rendelek alá, törtetésem korlátok nélkül hasítja ketté a bizonytalanság gátjait… kikristályosodott bennem, hova helyezem magam… elmém megteremtette már a jövőmet, s létezik a vágyaimtól fogant fényében…nekem már csak oda kell érnem, még a kapuk is tárva nyitva állnak…útjelző tábláim a pozitív gondolatok, melyek mind javítják utam minőségét és rövidítik annak hosszát…a tudatossággal mondok igent a jövőmre, ez az eszközöm…s a tünetek, melyek biztos cölöpökként támasztják alá, jó a vonalam…a sikeres üzletek…elismerések…az anyagi világ mércéjéből egyre több a kezemben…s ha mindez nem lenne elég, a tünetek teherbe ejtve a lelkesedést, hatványozottan generálják az eredményességemet…megértettem, alkalmazom és enyém az álmom…

évek óta hajszolom a lelki és a testi örömöket…van, hogy nagy kanállal habzsolom, akad idő, amikor higgadtan élvezem az ízeket, máskor a nassolás örömeinek adózom, de olykor a fogyókúra iránti vágy is rabul ejt…teszem ezt gyakorta abban a megcsontosodott hitemben, valahol valóban vár aki kell…vélt megérkezéseimkor eufórikus állapotba kerget a hit, révbe értem…gyötrelmes a felébredés…mindannyiszor fájdalmasan rogy össze a lelkem, ismételten hiábavaló kapálózása miatt…hiszen nincsenek útbaigazító táblák, melyek figyelemre intenének…vigyázz nem ő aki kell!...persze sok esetben, időben aprócska jelekből kovácsolódik a felismerés és rájövünk nem az emberünkkel állunk szemben…ilyenkor mint nem kívánt gazt a kertünkből, kitépjük tövestől és már megyünk is tovább…de mi van azokkal a „nagy Ő” posztra pályázókkal, akik igen is helyet váltanak a szívünkben…befészkelik magukat észrevétlenül bajok forrásaivá válva mindezzel…

van aki vakító fénycsóván érkezik melyet a stílus, agilitás, charm, szenvedély, nyelvi virtuozitás vegyületéből kever…majd nem számolva a bájital múló hatásával már csupán a követelőző erotikát meglovagolva, a perverz testiségben fürödve képes láncokat kötni nyakamba…mégis ezt olyan magas fokon műveli és emel egyúttal engem is mesteri magasságokba, hogy soha többé nem engedem, és etalonná válik az érzékisége… elmúlt, de nem adom fel, hiszen előtte és utána is van út, s létezik élet…újak jönnek, s gyermeki bizonyossággal remélek megint…

érkezik, s mellette lehetek önmagam, társak vagyunk s barátok…megosztom vele az ágyam, az otthonom az életem…mesteri magasságokat akarok, meglovagolni az erotikát, de blokkolok…vele nem az vagyok, s a perverziók láncai helyett, már a frigiditás az mi gúzsba köti a testemet…a szexuális mélységeket materiálisak követik, és küszködök a másnapért…harcolok a holnapért…a kezét nyújtja és vezetne, de nem hagyom…dühöt érzek, hiszen ágyban párnák közül kikukucskálva követi szenvedéseimet…irigy vagyok, mert nem ismeri mit érzek, mit élek át…akarom, hogy neki is fájjon, hogy görcsök nehezítsék életét, és az igazságtalanság érzése, mely foglyává tesz, megszüntet bennem minden ragaszkodást, s már csak a megélhetés eszközeként becsülöm…mikor irányt vesz az életem, új szelek fújnak eldobom…jó volt, és jót akart, mégis a rosszat idézi fel bennem…a kiszolgáltatottság jelképeként tetszeleg életemben…

jön..ízig, vérig férfi…az igényesség számomra magát ily magas fokon még soha meg nem mutató mintaképe…szellemisége párhuzamban az enyémmel, a vágya az iránt, hogy mindezt kiadhassa magából olyan magas hőfokon ég, mint ahogyan bennem tüzel…a problémák nyílt lapokként a világos megbeszélések asztalán hevernek, és ez által folyton megszűnnek…bálvány, mivel egy picurka életet is formál mi csak erősebbre húzza a kötődés fonalát bennem…pillangót formál alhasamban a teste és mindaz ami ő maga…felizgat és izzom, de ez a higgadt jellem vámol két ponton…ott ahol nekem a legjobban fáj a szívemben és a vágyaimban…ismét távol a tökéletesség…

haladok az utamon a szerelmet hajszolva, s közben számos férfi életében jutok mellék – és főszerepekhez…minduntalan menetjegyet váltok a kapcsolatok vonatára…olykor csak néhány állomásig szól a jegyem, de megesik, hogy az alvó vagonokat is igénybe kell vennem, hiszen hosszúra nyúlik az utazás…felkapaszkodva a magas lépcsőkön, még oly sok kérdőjel és rejtély öleli körül, hiszen nem lehetek tisztában azzal, hogy első vagy másodosztályon találom e meg a helyem…hogy tiszta vagy koszos fülkében utazom e, és leginkább az a kérdés, milyen is lesz majd maga az útitársam …

sorra jönnek velem szembe mindazok az erősebbik nem képviselői közül, akik által végső formámat elnyerve tökéletessé válhatok… NEKI…annak a valakinek, aki mindent visz belőlem…közöttük csak annyi a különbség, hogy van, akiről tévesen elhiszem, nem a végcélhoz vezető állomások egyike, hanem maga a cél…talán ha kellően nagy fejest ugrok a tapasztalataimat rejtő képzeletbeli medencébe kijelenthetem, már megkaptam mindent amire vágytam…külön-külön megtaláltam a mesteri szexualitást fűszerezve a kellő perverz vágyakkal, kiegészítve a szükséges fizikai paraméterekkel…ráleltem a társra, aki mellett önmagam lehetek s egyszerre hordozhatom magamban a nő, a kislány, az őrült, a felnőtt „én” jegyeit, hiszen mindegyiket mértéktelen tisztelet övezi…nem kell szerepjátékokhoz nyúlnom az elfogadásért…végül az a férfi is rám lelt, akiből már csak a szenvedély és az érzelmi intelligencia követel oldala zár hiánnyal…

az örök kérdés, továbbra is nagy űrrel jellemezhető: létezik e mindez egy férfiben, az én nagy „Ő” betűmben?

a jelen soraimat megelőzendő, (lásd: tanulságok egy távoli év novemberéből…) nem tettem mást, mint a múltba tekintettem…tettem mindezt azért, hogy felidézve mit éltem át, pontosabban tudjam a kész érveket is felhasználva a helyes irányba billenteni az ominózus mérleg nyelvét…mivel döntenem kell…idén novemberben lesz két éve, hogy a lenti gondolatok megfogalmazódtak a fejemben, és rövid idő után utat törtek maguknak, hogy elfoglalhassák helyüket a klaviatúrán, ahonnan testet öltve levéllé formálódhattak…a jelenben szeretném az ott, akkor megélt érzéseimet tapasztalataimat felhasználva okosan és mégis a szívemre hallgatva alakítani az eseményeket az életemben, tehát mintegy építeni a jövőm… az a fokú kiszolgáltatottság, mely abban az időben jellemzett, és nyomasztott, fényévekre kell, hogy elkerülje életem…meg kell tanulnom függetlenségemet minden téren megőrizve művelni a szerelmet…

miért nem voltam rá képes?...miért van az, hogy azon férfiak iránt, akikben szerepel annak képessége, hogy biztosítani tudják és hajlandóak igényemet, nem lobban be a szikra, és a találkozások, a számtalan ki nem mondott kérdések zajától hangosak – mit keresek itt?...erős nőnek tartom magam…illetve szeretném nem csupán a látszatát kelteni ennek a fejekben, hanem ízig, vérig azzá válni, és magaménak tudni minden ismérvét a fogalomnak, és mögöttes tartalmának is…mégis akkor beszélek szerelemről ha fájdalmas kötődés alakul ki a szívemben…ha sírhatok, ha szenvedhetek…ha sajnálhatom magam mindazért, amit tettek velem…ha a párkapcsolatomat jelképező absztrakt festményt, egy oda nem illő szálkás keret vonja körbe, megbontva ezzel az alkotás egységét…olyanok ezek az élmények, mintha a simogatásokat minduntalan pofonok előznék meg, és a lágy érintések megszűnésével a semmiből ismételten felbukkanva, mintegy keretet szabnának a boldogságnak, és kordában tartanák annak kereteit…meggátolva ezzel a béklyók elszakításának és az esély kibontakozásának lehetőségét a határtalan kiteljesedésre egy kapcsolatban is…

lehetséges, hogy titkon félek a valós boldogságtól, és mintegy védekezésül keresek a szerelem érzésének alanyául olyanokat, akik nem képesek marások, és csípések nélkül tartani fent lelkem érdeklődését?...létezik olyan szerelem, mely hanyagolja, és sanyarú sorsba taszítja a kellemetlen élményeket és csakis jó dolgokkal kecsegtet?...és ha hiszek ebben és elfogadom és valóban ezeket az elveket tekintem mérföldköveknek a kapcsolatom kiépítésében, akkor mi van azzal a feltevéssel, miszerint az emberek azokat a dolgokat tudják tiszta szívvel és gyermeki őszinteséggel értékelni, melyet hosszú szenvedések és kemény munka árán tettek magukévá?…mindannyian mazoisták lennénk?…még azt sem mondhatjuk, hogy csupán a nők privilégiuma, hiszen a férfiak is azokra a nőkre irányítják figyelmüket, akik több energiát vesznek ki belőlük…

…ezek a kételyek és kérdések, melyeket az értelem feltételez és tesz fel…ezeknek csak meglétével vagyok tisztában, létjogosultságukról még nem rendelkezem ismeretekkel…amennyiben a szív útját véljük a helyes iránynak, úgy mindenképpen visszahúznak…eszemet és tudatosságomat célozva meg magabiztossá tehetnek, de nem kívánt melléktermékként ketrecbe zárhatják a szívem…vágyaim és akaratom diktátorát, kivel viszonyom bensőségesebb, még annak ellenére is, hogy oly sokszor éreztem fájdalmát, amiatt hogy nem a helyes döntést sugallta számomra…ismét rá hallgatok, hisz tippet ad…eszközéül pedig követeket küld…alacsonyt, magasat, sötétet és világosat…mindnél jobb, mindnél több…újra tudom -VALAKI- kell…

most mondhatod, megint ugyanaz a csapda, és nem tanulok…én erre azt válaszolom neked, esélyt adok…nem neki, hanem magamnak…talán többet akarok mint te, hiszen te megelégszel azzal, ha értékrended szerint boldog lehetsz…én is erre vágyom, csupán én ki akarom venni a részem a leosztásból is…nem elfogadni az eleve elrendeltet, a determinációt, hanem magam megadva sorsom betűkódját, kibekkezve annak inkompatibilis részeit tenni magamévá őt… őrültség?...lehet, és elfogadom…de hiszem, hogy kockázat nélkül nincsen nyereség, fontos nekem így megéri a befektetést…az összes iránta való vágyamat felé összpontosítom, kiürítem magamból…megszűnik a vágy, és a tranzakció során keletkezett űr helyére az öröm költözik…a cél megvalósulásába vetett hit öröme...ha nem sikerül, az azt fogja jelenteni, hogy maradt bennem vágy, nem azt, hogy nem működik a rendszer…és nem kell egyedül megmérettetnem, velem vannak a tapasztalataim, és szilárd higgadt akarat, melyet a szív vezérel, és nem az agy irányít…leselejteztem táramból az eredményességemet gyengítő fájdalmas követelőzést…

hiszem, hogy baj nem érhet…kitűzött cél van, a megvalósítás eszközei a kezemben, és készen állnak…tisztában vagyok a megalkuvás és a kompromisszumok közötti különbségekkel…kompromisszumok út, megalkuvás útvesztő…az utóbbi esetében nem kérdés a kilépő…indulás – VALAKI – ért…

...a reményvesztettség irányítja életem minden pillanatát…darabokra törik a szívem a szavaid miatt…a mondatok miatt, melyek ajkaidat soha el nem hagyták még és ebből fakadóan válnak, maradnak érzékeim számára érthetetlenek, megfejthetetlen rejtjelek csupán…vállalom magamat sokat hibáztam…hosszú napok, hónapok követték egymást sorra úgy, hogy szemedben nem voltam, nem lehettem több, életképtelen, gyámoltalan, félteni való gyermeknél…igazad van...sokat harcoltunk egymással, és a háborúink hordalékául nem maradt más, mint kettőnk szétmorzsolódott szívének porszemei…meghasonlottá váltunk…ebben mindketten hibásak vagyunk...én magam, hosszú ideje nem vagyok képes párosítani arcodat az őszinteség fogalmával, nem merem kezedbe adni szívem titkait, félelmeit, és nem voltam képes oktatásodban a jót akaró szavakat fellelni…ezzel szemben te, talán túlságosan erős kézzel, diktatórikusan szerettél volna az általad helyesnek vélt útra terelgetni engem, figyelmen kívül hagyva ezáltal, hogy hurkot kötsz a nyakam köré és elrendeled sorsomat…vágyaidban végleteket ismertél csupán, és nem tartottad szem előtt a sebezhetőségemet…és ami a legfájóbb pirula, sohasem voltál velem igazán őszinte…

…minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha igaz arccal fordulunk egymáshoz…nem próbáljuk mindennél és mindenkinél sebezhetetlenebbnek mutatni magunkat…téves arckép, hamis tükörképet szül…megvádoltál szexualitásom meghazudtolásával, akkor én meggyanúsítalak saját énképed tudatos átrajzolásával…feltételezem, azért használod e kicsorbult képet álcádul, hogy ez által védekezhess a fájdalom ellen…megérte?…az álarcaid minden problémát kezeletlenül, megtöbbszörözött erővel zúdítanak felém…eredmény; a baj marad, az arc marad, engem gyötörsz, de ami mindennél fontosabb, te magad szenvedsz, gyötrődsz, sajogsz a fájdalomtól…kérdezem; jobb lett?...ne válaszolj, mert én magam is ismerem a választ…

…nem tudom milyen jövőt szánsz nekünk…nem tudom, létezik-e közös útja kettőnknek, egyet azonban biztosan tudok…ha egyedül szeretnéd a mamádat meglátogatni, merned kell megkérni arra, hogy maradjak az autóban…ha bánt, hogy elhagytalak a kékesen felfelé tartva, akkor mond azt, hogy „kicsim, tudom, hogy te pikk-pakk felérsz, de olyan jó lenne együtt menni”…millió példát írhatnék tudom, suliról, pénzről, szexről, otthonról…a néma gondolataiddal nem tudok mit kezdeni, hiába is szeretnék…amennyiben folytatni kívánjuk a közös életünket, elengedhetetlen tudnom, hogy mi az, ami fáj neked…de kérlek, ne hidd, hogy a szemeidből képes vagyok választ kapni a kérdéseimre…

…szerelemmel szeretlek…nem szégyellem, imádom minden porcikádat…elég lehunynom a szemeimet és máris az ujjaim alatt érzem a bőrödet...mindentől félek, de kellő bátorsággal rendelkezem ahhoz, hogy olyan legyek, mint akinek szüksége van valamire…

…kellesz nekem…

újabb tapasztalat… érzékeim számára félreérthetetlen mutatók támasztják alá, hogyan válik egy mesteri precizitással megkreált remekmű, rothadó rommá, halommá…el kell hinnem, hiszen a feltevés bizonyosságot nyer, hogy a mennyország igenis válhat pokollá, és a két fogalom pengeélen táncol egymás mellett…olyan ez, mintha Leonardo Utolsó vacsorája, egyik pillanatról a másikra válna értéktelen a modern kor művészi alkotásaként tetszelgő grafitivá…hatalmas az űr, leírhatatlan a differencia, és kétségbeesetten kalimpálok a soha megérkezni nem akaró magyarázatok után…esténként egy forró kád vízben, gyertyafény és lágy zene mellett elmélkedek a jeleken…a pontokon, melyek elkerülték a figyelmemet…hogyan fordulhat elő, hogy még mindig képes vagyok az ellenkező nem ilyen mértékű eltérképezésére, a helyes feltérképezés helyett…. van egy álmom, gyermekként bár talán az írás művészetét sem birtokoltam még, mégis megírtam a forgatókönyvemet…arról a bizonyos hófehér paripáról és lovasáról…és ez annyi éve köti béklyóba a lelkemet, nem tudok szabadulni a vágytól, az álomtól, mely egy ízben hacsak rövidke pillanatokra is de már vált kézzelfogható valósággá…

újra elhittem…gyönyörködtetett az arca a mosolya előtt, a mozgása, a redők a szeme körül, mikor erőfeszítéseket tett arra, hogy a legválasztékosabban fejezze ki a fejében rejlő gondolatokat, varázsolva el ezzel minduntalan…világos megállapodások, kompromisszumokkal teli együttlétek, a kritika elfogadására való képesség, hangos „torokjátékokat” mellőző viták….édesek…olyan részei ezek a bennem feltörő, talán számomra is ismeretlen „másik énnek” melyet örömmel üdvözöltem…új volt és szerettem, őt pedig azért mert képes volt mindezt felszínre hozni a mélyemből…építkezni kezdtünk, házat építettünk de nem a globalizációra jellemző minőséget mellőző silány anyagokból, hanem kézzel megmunkált hatalmas építőkockákból…tettük mindezt azért, mert komolyan gondoltuk….szilárd alapokra, még biztosabb elemek épültek, kizárva ezzel annak a lehetőségnek az esélyét, hogy egy váratlan vihar érkezésénél is hirtelenebbül romboljon le mindent, amit biztosnak hittünk…

megállapodások, kompromisszumokkal teli együttlétek, a kritika elfogadására való képesség, hangos „torokjátékokat” mellőző viták….édesek…de merre jártok?

a redők a szeme körül, ragyákká váltak, a szája szeglete mosolya előtt fájdalmas fintorrá formálódott, mely éles késként vájja a sebeket a szíven a lelken…győzedelmeskedni akar…hatalmi harcok a kapcsolatban, kölcsönös egymásba marások, a tisztelet hiánya…most már egymásra nézünk, s nem egy irányba…a kimondott szavak nem találják a közös utat, ő kimondja és a leheletéből szárnyra kapva a szavak és mondatok egy képzeletbeli légi folyosón buckáznak át a fejemen, kerülik ki a szívemet, s nem érnek már el…nem is akarnak…elfutottunk egymás mellett, a pillanatot nem találom…még keresem